Aggódva szaladok a bejárati ajtótól az ablakig. Olyan gyorsan érsz le mindig a harmadikról, hogy félek, elmulasztom, amikor felnézel egy utolsó intésre. Ahogy vízszintesbe fordítom a kilincset, azon feszengenek az idegszálaim, hogy vajon most is megkeresed-e a nyitott ablakot.

Már a párkányra könyökölve hallom, hogy visít az ajtónyitó. Kilépsz, teszel egy lépést menetirányba, én megdermedve lefojtok egy lélegzetet. Megteszed a második lépést is. Gyors váltásban, magammal kompromisszumot kötve arra jutok, hogy végülis az se számít, ha most kivételesen nem nézel fel, majd én átkísérlek az úton a szememmel, hogy ne érjen semmi baj. De a harmadik lépésnél teszel egy félkörívet, lendülnek a hosszú mozdulataid, és végül mindig felnézel.

Integetünk röviden, pattogósan, mosolyogva, aztán ismét megnyúlik a pillanat, és visszafordulsz magad elé. Ebben a pár tizedmásodpercben feloldódik az elválás zaklatottsága, hogy utána átadja helyét annak a vákuumszerű csöndnek, amelyben hirtelen fogalmam sincs, mihez kezdjek.

Nem tudom, milyen hangulatban mész tovább, de ez már nem is az én dolgom. Ilyenkor újra két világ vagyunk: te magaddal számolsz el, én önmagamat cipelem tovább. Túl hirtelen a váltás, egyszer csak átesünk egyik állapotból a másikba. Kell majd a szokásos türelmi idő, mielőtt újra finom gézlapokként simítjuk egymásra privát kis dolgainkat.

Goromba ez a téli nap. Olyan igazán valódi január. Legközelebb – ha minden jól megy –, márciusban látlak.

Amikor már a cipőd talpát se tudom kivenni a szomszéd háztömb árkádja alatt, becsukom az ablakot, és önkéntelenül is számot vetek azzal, hány évet és hogyan kellett várni rád.