A gyerekkori házatok kapuja előtt észreveszem, hogy egész idő alatt nyitott cipzárral jöttél mellettem ebben a kibírhatatlan hidegben. A jobb kezed a házzal szembeni rövid kis utca felé lendül, ahonnan tagadhatatlanul csodálnivaló panoráma nyílik a Dunára, én pedig belesek a kabátod alá, és a mélybordó pulóver otthonos kötésmintáit figyelem. Kés-éles jég zajlik a rakpart kövei között, miközben kihúzódott elasztánszálak súrlódnak a télikabát béléséhez. Nagyító alatt talán észrevennénk belőle több százat is per négyzetcenti.

Megcsap az érzés, hogy behúznám a cipzárt. Nem is feltétlen amiatt, mert aggódom, de persze aggodalomnak álcázom a vágyakozást erre az intim kis gesztusra. Most már igazán hozzám érhetnél, valahogy ki kéne erőszakolnom ezt. Öt perccel ezelőtt is ezen mesterkedtem gondolatban, miközben szaporán léptünk hosszúkat a cél felé. Egész egyszerűen eljött az estének az a pontja, amikor már nem lehet ezzel tovább várni, nincs ok a halogatásra, meg kell történjen, és ha te nem kezdeményezed, akkor majd én.

Négy és fél évvel később éppen egy hasonlóan meleg korahajnal ér minket, mint amennyire hideg ez a téli éjszaka. Ott két félrészeg tinédzser longboarddal jön nekünk majdnem, én megtorpanok – bár be kell majd vallanom magamnak, hogy ez félig-meddig affektálás csupán –, és te puhán nekiütközöl a hátamnak, megfogod a vállaim. Mintha csak aggódnál, hogy bajom lesz. Ott és akkor ez lesz az első intim kis gesztus az estében, külső erők hozománya.      

Hátat fordítva a Dunának, megpróbálunk belesni a nagykapu fémpántos, koszos barna üvegén. Semmi sem mutatja magát belülről. Homályos folyosó kukákkal. De elképzelem, milyen volt innen kiszaladni gyerekként, ide belódítani az iskolatáskát, a szomszédnál glettelni két üveg olcsó sörért, és nagyon megtetszik, ahogy atmoszférát teremtesz. Kedves a nosztalgia, amiről önámításban kijelented, hogy persze már nem nosztalgikus értelemben gondolsz ezekre az időkre.  

Városséta vége. Hívsz egy taxit. „A kisasszonyt az Izabella utcába legyen szíves, én pedig még eldöntöm, hol szállok ki.” Végül te is az Izabellán.

Túl a Szabadság-híd felén, a vacogó holdvilágban, az első randi kellős közepén azon csodálkozom: részedről kérdés nélkül van benne a pakliban, hogy a következő napot is együtt töltjük. Ez rém szokatlan! Ez normális? Egyetértek én ezzel egyáltalán? Nem kellene holnaptól valami tartózkodó és őrlődésre okot adó szünetet tartani?

Még éppen csak próbálom az események szorongató sodrásában feldolgozni, hogy ez egy egészen ínycsiklandó randevú. Eszembe sem jut, hogy mi lesz, ha vége, mert túlságosan igénybe vesz a próbálkozás, hogy az adott pillanatban a megfelelő dolgokat mondjam, megfelelően legyek szórakoztató, visszafogott vagy felszabadult. Esélyem sincs mindezek mellett helyet szorítani annak a gondolatnak, hogy vajon más napokon is akarsz-e majd velem időt tölteni. Tulajdonképpen esélyem sincs arra, hogy veled foglalkozzak. Egy rapid, észrevétlenségben elküldött sms-en kívül – KINYITOTTA NEKEM A TAXIAJTÓT! – te egyelőre nem is számítasz, magamat próbálom egész idő alatt feszesen egyben tartani.

Ebbe az idegállapotba dobod be a kérdést: mik a terveim másnapra. Tét nélkül, szinte átgondolatlanul válaszolom, hogy egy Csontváry-kiállítás a Várban. Majd a következőket kell meghallanom. 1. Téged is érdekel a program. 2. Szívesen elkísérsz, ha megengedem.

Mi volt ez a mesteri, alattomos törekvés arra, hogy mégiscsak rád irányítsam a figyelmem? Kiesem a szerepemből, lazul a fegyelmezettség, hirtelen akadozva gondolkodom, és csak magam elé mormolom, hogy persze, mehetünk együtt. Úgy tűnik meghallod, mert rövidet bólintva újra magadhoz veszed a szót, és zsebre dugott kézzel mesélsz tovább arról, meddig laktatok abban a házban, amit most meg akarsz mutatni, gyerekkorod színhelyét.

Teljesen idegen nekem ez az egész. A villamosjáraton se ültem még, amire felpattanunk, nem tudom, hogyan kapcsolódnak össze a budai terek egymással, független pontokban látom magam előtt a várost csupán. És soha senki nem mondta még, hogy elkísérne egy engem érdeklő kiállításra. A korábbi esélyesek mind fintorogva kelletlenkedtek a lehetőségre is.

Víziváros, leszállunk. Mesés a városrész nevének hangzása. És kicsit hihetetlen a karaktered is.            

Négyezer forintot adtam a sofőrnek, várom a visszajárót. Mitől van ez, hogy én sosem emlékszem élesen az arcodra, ha úgy alakul, hogy fel kell idézni? Kiszállok a taxiból. Előbb értem ide, most nekem kell pásztáznom az érkező közönséget. Döcögve foglak felismerni ebből a pozícióból, talán véletlen keresztül is nézek majd rajtad, és rém kínos lesz. Mindegy, ez most már így van. Nekidőlök a betonoszlopnak, keresem a legfesztelenebb testtartást, és jobb híján a telefonomat babrálom, hátha mégis te látsz meg előbb. 

Én hívtalak randira téged – bátor kis húzás, sosem csináltam még ilyesmit. Ráadásul hazudtam, mert azt állítottam, hogy mindenképpen meg kell néznem ezt a karácsonyi, gyerekszínházi előadást. Megígértem, számítanak rám a balettból, várják a véleményemet, nem lehet, hogy távol maradok. És akkor már nem lehetne, hogy elkísérsz? Hisz neked is van érdekeltséged ugyanitt, szóval tulajdonképpen logikus az egész.

Pár felszínes üzenetváltáson kívül nyár óta nem beszéltünk. Akkor nem akartál hazaengedni hajnal ötkor a híd közepén, azóta ímmel-ámmal fogadod a valószínűleg túlságosan is egyértelmű közeledésemet. Ősszel majdnem összefutottunk Londonban, de végülis én megmaradtam szóló turistának, te pedig hagytad, hogy magányosan lapozgassam a Picadilly-n az útikönyvet. Csalódott voltam akkor, és nem számítottam arra, hogy most igent mondasz. Egyébként sincs sok jó tapasztalatom abban, hogy férfiak az ötleteimért lelkesedjenek. Egy kalap alá vettelek a többivel. Nem volt rá okom, hogy ne.

Egyszercsak meglátlak – és természetesen azonnal felismerlek. Ruganyosak, hosszúk a lépéseid, a fekete szövetkabátod határozottan kicsapódik oldalra, mint egy lassított felvétel. Sietsz felém. Elkapom a pillanatot, hogy te is félrenézel zavarodban, de aztán vissza rám. Komisz képpel előhúzod a belső zsebedből a laposüveget, benne a beígért ír whiskey-vel. Az előadás végén sokat nevetsz azon, mennyire lelkesedés nélkül tapsolok, hívsz egy taxit, segítesz kiválasztani, milyen bort igyak a vacsorához, és sétát kezdeményezel a Duna-parton.

Fekszem a kanapén. Óránként leállítom a légkondit, míg újra elviselhetetlen nem lesz az üres, vasárnapi kánikula. Szórakozottan húzogatom az ujjamat a hasított bőrön, három sötétebb csík után mindig visszasimítom az eredeti homokszínre az anyagot. Annyira rutintól mentes ez a nap, hogy egyszer véletlen négyet húzok, a figyelmetlenségen felbosszantom magam, és abbahagyom az egészet. A levegőbe emelem a lábam, próbálom egyenesen nyújtani a felsőtestem felé. Észreveszem, hogy már nem tökéletes a körömlakk.   

Facebookot pörgetek. Kedves kutyás kép, gránátalmás receptek, szombat hajnali szelfik, szponzorált H&M tartalom. A semmiből eszembe jut, hogy bejelölhetnélek, vagy legalábbis megnézhetném a fotóidat. A szükségesnél kicsit nagyobb erőfeszítésbe telik, míg eszembe jut a neved. Ezt a másnaposságra fogom. Emlékszem, hogy jóképű vagy, hogy magas, hogy kicsi, fehér pálmafák vannak az égkék ingeden, de bármennyire közelről is nézhettem meg őket tegnap este, a vonásaid máris fakulnak. Lehet, hogy fel sem ismernélek az utcán?   

Amikor a nap már narancssárga, döntött fénycsíkokat húz a biciklisávra, tekerek a belváros felé. Egy parkoló mellett, az utolsó előtti pillanatban kikerülök egy éppen tolató autót, az utolsóban pedig elkapom a messziről ismerős tekinteted. Fékezünk, kiszállsz. Indokolatlanul zavarban vagyok, és még éppen tűrhető mértékben pirulok el, bár fogalmam sincs, mitől. Talán fényes nappal nehezebb vállalni a felelősséget az élet legjobb dolgaiért.

Te magabiztos vagy, ma is lehengerlő. Feszengek, amikor megkérdezed, mi az a hatalmas seb a könyökömön. Pár napja elestem a bringával, válaszolom, és csak remélni merem, hogy nem gondolod, hogy részegen. Feszengek akkor is, amikor kedvesen és kicsit megint túl lelkesen közlöd, hogy be akartál jelölni, de valamiért nem tudtál. Én is be akartalak! De meg se találtam a profilod.

Visszaülsz az autóba, és mire Budapest felé lendül a motor, én már újra a vidéki fénypászmákon kerekezem. Később egy savanykás limonádé felett csapnak össze szívügyi témák, mikor a barátnőm megkérdezi, egyébként mi volt tegnap este. Tegnap este? Tegnap este csókolóztam egy fiúval, de semmi különös. Másnap azért bejelöllek.

Sokszor úgy tűnik, a megismerkedésünk nyara és a szó nélküli eltűnésed tele között évtizedek pörögtek le, pedig pár hónap alatt megtörtént az egész. Még ártatlan semmiség volt az az augusztusi éjszaka, amit a fogyhatatlan alkoholgőz és a betonból áradó pára fűtött fel.

Aznap fáradt voltam, boldogtalan. Körülöttem zajosak, kapkodók, jókedvűek az emberek. Semmit nem vártam attól az estétől, de nem volt kedvem hazamenni, mert ugyanúgy nem vártam semmit az álmaimtól sem. Egy rámbeszélt rosé fröccs fordított a dolgok menetén, és tulajdonképpen most már felesleges szemérmesnek lenni: a kettők életén is.

A poharam gömbölyű vízcseppeket izzadt, belőlem pedig lassan kipárolgott a fásultság. Annyi azonban még éppen maradt, amikor másodmagaddal megérkeztél a társaságba, ami az én természetes közegem volt, az én válogatott köröm, hogy flegma nemtörődömséggel forduljak el tőled, amikor bemutatkoztál volna. Később mégis meghívtál egy italra.    

Aldehidek hasznosultak és órák teltek el, míg észrevettem, hogy pálmafák vannak az ingeden, mert addig nem voltál annyira veszélyesen közel, vagy mert talán kellettek hozzá az anyagon doboló ujjaim, hogy a szemem is felismerje az addig szinte irreleváns mintát. Megcsókoltál a flippergépnél, aminek két gombját szórakozottságból és zavaromban kezdtem el püfölni. Később sokat fogunk azon nevetni, hány szélfútta szoknyát, elkent hajat és borzas rúzst igazító lány bámult rád elképedve, amikor utánam jöttél a kerthelyiség mosdójába. Túlságosan heves voltál az én aznapi, visszafogott flörtigényemhez, úgyhogy nevetve kikergettelek a wc ajtó mögül.  

Hajnalban aztán álltam veled szemben a bőrpántos szandálomban, jókedvűen topogva a meztelen lábujjaimmal, és egyetlen másodpercig sem hittem el: tényleg azt akarod, hogy majd mindenképp hívjalak a számon, amit a karomra írtál. Inkább elnéző félmosollyal átballagtam a hídon, ami a reggeli napfénytől, úgy rémlik, valami folyékony, mászkos aranyban úszott, és – bár összességében kellemes volt az egész este – másnap esküszöm, hogy még a nevedre sem emlékeztem.

Öt éve is zsibogtak az ujjaim a fagytól, amikor elindultunk a vacogó éjszakában, hogy megnézzük, égnek-e még a fények a Duna-parton. A fények nem égtek, én így is boldog voltam, mert már régóta szerettem volna a rakparton randevúzni. Elmondom, mire emlékszem.

Akkor még hősiesen bírtam, sőt talán még nem is éreztem a hideget, amikor a Madách téren felvettél a földről és kidobtál egy széthagyott, csócsált szélű papírpoharat, és egészen egyértelműen rémlik, hogy a lány arcán, aki abban a bárban dolgozott, a váratlanul kedves gesztustól ugyanaz a meglepettség suhant át, ami az enyémen. „Furcsa, hogy ilyen udvarias vagy!” De lehet, hogy ezt nem mondta.

Villamos, te hevesen gesztikulálsz, én meg próbálom észrevétlenül fújni az orrom. A Clark Ádám teret éppen felújították, nagy nehezen átbotorkáltunk rajta. Akkor már úgy éreztem, jégcsapok feszítik szét az agyamat, de olyan lelkesen beszéltél a sarki fényről, hogy megbocsátottam azt is, hogy nem valami sokkal trópusibb élményedről hallok. Úgy rémlik, csak figyelem, amit mondasz, és nagyon néha kérdezek vissza egy óvatos komolyannal, egyrészt, mert mit értek én a sarki fényhez, másrészt örülök, ha az a kis meleg is bennem marad, amit nem kell kibeszélni magamból. 

Másnap ezerszer jobban fáztam, csontig-velőig fagytam át. Reggel az Andrássyn úgy próbáltad felmelegíteni a kezem, hogy bedugtad a kabátodba. Én ezen is meglepődtem, szokatlanul intim gesztus volt. Közben még mindig csak hallgattalak, most arról, hogy mi fán teremnek a tükörreflexes gépek, az indiai közösségi csomagszállítás, El Kazovszkij meg a biokávé, és most, innen nézve úgy látom magam, mint aki zúzmarás rácsodálkozással próbálja megérteni, hogy érthetsz magabiztosan ennyi mindenhez egyszerre.

Egyébként jó időre elrontottad nekem Budapestet. Később minden pontján az a fagyos pár nap jutott eszembe. Amikor tavasszal felsétáltam a Normafára, ott levegőhöz jutottam. Ezen a napon tanultam meg, hogy angolul ghosting-nak hívják, ha se szó, se beszéd eltűnsz. Jobb kifejezést nem is találhattak volna rá. Az a horrorfilmes kép ugrik be róla, hogy sóhajtok egyet, és a hidegben látszik a leheletem.

Aggódva szaladok a bejárati ajtótól az ablakig. Olyan gyorsan érsz le mindig a harmadikról, hogy félek, elmulasztom, amikor felnézel egy utolsó intésre. Ahogy vízszintesbe fordítom a kilincset, azon feszengenek az idegszálaim, hogy vajon most is megkeresed-e a nyitott ablakot.

Már a párkányra könyökölve hallom, hogy visít az ajtónyitó. Kilépsz, teszel egy lépést menetirányba, én megdermedve lefojtok egy lélegzetet. Megteszed a második lépést is. Gyors váltásban, magammal kompromisszumot kötve arra jutok, hogy végülis az se számít, ha most kivételesen nem nézel fel, majd én átkísérlek az úton a szememmel, hogy ne érjen semmi baj. De a harmadik lépésnél teszel egy félkörívet, lendülnek a hosszú mozdulataid, és végül mindig felnézel.

Integetünk röviden, pattogósan, mosolyogva, aztán ismét megnyúlik a pillanat, és visszafordulsz magad elé. Ebben a pár tizedmásodpercben feloldódik az elválás zaklatottsága, hogy utána átadja helyét annak a vákuumszerű csöndnek, amelyben hirtelen fogalmam sincs, mihez kezdjek.

Nem tudom, milyen hangulatban mész tovább, de ez már nem is az én dolgom. Ilyenkor újra két világ vagyunk: te magaddal számolsz el, én önmagamat cipelem tovább. Túl hirtelen a váltás, egyszer csak átesünk egyik állapotból a másikba. Kell majd a szokásos türelmi idő, mielőtt újra finom gézlapokként simítjuk egymásra privát kis dolgainkat.

Goromba ez a téli nap. Olyan igazán valódi január. Legközelebb – ha minden jól megy –, márciusban látlak.

Amikor már a cipőd talpát se tudom kivenni a szomszéd háztömb árkádja alatt, becsukom az ablakot, és önkéntelenül is számot vetek azzal, hány évet és hogyan kellett várni rád.